Tulajdonképpen én szeretem az ilyen napokat. Pörgés van, dolog van, küldenek, hát menni kell. Valójában ez az, amiért ezt az egészet csinálom. Mert szeretem a nyüzsgést, és szeretem azt, mikor sikerül elvégeznem a dolgom és a nap végén summázhatom őket, hogy aztán a következő napi teendőkre tudjak összpontosítani. Persze így is be-becsúsznak azért lépten-nyomon hibák, de ezek is csak arra vannak, hogy tanuljak belőlük. Sokáig azt gondoltam, hogy én nem vagyok annyira terhelhető, mint mások, de évekkel ezelőtt rá kellett döbbennem, hogy ez korántsem így van. Engem döbbentett meg legjobban a felismerés, hogy ez így van. Nem akarok hazudni, vannak nekem is rossz napjaim és akad, hogy húzom a számat egy-két feladat előtt, de azért megcsinálom. Tisztában vagyok ugyanakkor azzal is, hogy ezt nem lehet a végletekig csinálni, hogy előbb-utóbb ebből vissza kell venni. Dehát basszus, pont ezért hajtok most! Hogy aztán később már egyszerűen ne legyen szükségem az ilyesfajta pörgésre. Nem a feladatra! Az mindig kell. Szerintem egyébként egy férfi nem is igazán férfi megoldandó problémák, feladatok, munka nélkül. Ha csak egy kicsit is sikeres vagyok, elégedettség érzését kelti bennem. Megbecsülést és önbecsülést hoz magával. De ehhez el kellett jutni idáig, ha pedig már eljutottam, végig is kell csinálnom.Az út számomra azonban hosszú volt ezidáig. Leginkább fejben kellett utolérnem magam, megértenem azt, hogy mit is várok én tulajdonképpen az élettől. Tisztességes munkát, elismerést, anyagi biztonságot, normális párkapcsolatot. No igen, az utóbbival még hadban állok, ez igaz, bár úgy érzem a nagy szerelem megvolt, csak elment, mindenesetre a többi azért már alakul valamennyire. Neki nagyon sokat köszönhetek, mert a saját kis életén keresztül megtanultam értékelni az élet legapróbb dolgait is, mert megmutatta, - ha csak rövid ideig is, de - megéretette, megéreztette velem azt, amire én igazából vágyom. Azóta már tudom, hogy mit is szeretnék. Azt, amit akkor éreztem, ahogy akkor tekintettem a világra. Nyugodtság, kiegyensúlyozottság, harmónia és kedvesség. Én szeretem az életet és azt is szeretem, ha éljük az életet. Csak legyünk tisztában azzal, hogy mikor-minek van itt az ideje. Amikor arra van szükség, hogy a világ másik végére utazzak miatta, akkor arra, amikor pedig csak azt ígényli, hogy kellemesen megmasszírozzam otthon a hátát, este a TV előtt, akkor arra. Rájöttem továbbá, hogy mennyire tudom értékelni a körülöttem lévő nyugalmat és csendet. Nem szeretem a hangos szót, és nem kérek a veszekedésből sem. Hirtelen haragúnak tartom magam, gyorsan kiordítom a gondomat, aztán öt perc múlva már el is felejtem, minden mehet tovább, nem vagyok haragtartó. Kedvelem a harmóniát, és kedvelem azt, mikor rendben mennek a dolgok, ha pedig mégsem, szeretem egy kedves viccel vagy poénnal elütni a dolgot. Persze tudom, hogy emiatt könnyebben kiismerhető vagyok, mert én ha nem beszélek, akkor - általában - baj van, bajom van. Ez észrevehető sajnos, de ez ellen már nem tudok mit tenni, olyankor inkább eltűnik az ember, hogy ne is lássák. Szóval mélységes hálával tartozom neki a tanításokért, felismerésekért, hogy valamilyen szinten meghatározó alakja lett az életemnek, azonban úgy érzem, még sokaknak tartozom ilyesfajta hálával.
Itt van például a főnököm, akinek talán a leginkább. Magához vett, belevitt egy olyan világba, amelyet azelőtt kevésbé ismertem, lehetőséget adott, hogy bizonyítsak, majd miután megtettem, ő megtartott. Egyébként ő valahol egy kicsit a példaképem is (csak ezt most nehogy elolvassa, mert a végén még a fejébe száll), olyasféle, mint édesapám, akire egy kisebb fajta istenként tekintek azért, amiért képes mindazokra az áldozatra a családjáért, amiket megtesz. Tamás, a "főnök" persze elsősorban a munka terén, karrier, befutottság, kapcsolatrendszer terén mutatta meg számomra azt, amit követendő példaként állíthatok magam elé. Sikeres, anyagilag megalapozott és helyenként még boldog is. Mondjuk sokszor erősen hangulatember (leginkább ez abban nyilvánul meg, hogy mikor teljesítek és úgy teszek mindent, ahogy ő szereti, akkor legszívesebben akár komoly összegekkel is hajlandó lenne honorálni, viszont ha elszúrok vagy elfelejtek valamit, akkor legszívesebben kirúgna és ezt még mondja is...), ám mégis kiváló üzletember és boldog családapa. Nekem ennyi elég. És biztos vagyok benne, hogy ő az, aki nem áll meg a csúcsig. Mindezt úgy, hogy alig egy évvel idősebb nálam és pár év múlva talán már nem is fog dolgozni. Ez a filozófiája, és most már ez az enyém is. Csak én még kitolom egy pár évvel. :)
Aztán mostanában elég sokan forgolódnak még olyanok körülöttem, akik inspirálnak, ösztönöznek bizonyos dolgokra és akiknek az életéből, munkájából talán még sokat tanulhatok. Talán később róluk is írok majd.
Mindenestre ma szerettem volna több ilyen emberrel is találkozni, beszélni, ám a pörgés és a feladatok megint elsodortak a közelükből. Sajnos. Jó lett volna ma legalább lelkiekben segíteni egy nagyon nehéz helyzetben lévő barátomnak, elbeszélgetni és fizikailag több időt együtt tölteni azzal a személlyel, akiről most már bizonyosan tudom, hogy ő az én igazi lelkitársam, valamint néhány megkezdett párbeszéd végére pontot tenni másokkal, de ma nem sikerült. Ne haragudjatok. Én ilyen vagyok, én ezt csinálom, és én már nem tudok megváltozni és nem is akarok. Talán majd holnap, talán majd máskor. Szeretlek bennetek, és bocsássatok meg nekem, ígérem idővel minden mondat végére pontot teszek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése