Szeretnék most valamit üzenni. Akinek üzenem, az úgyis megérti majd. S hogy ne értsd félre, ezt csak baráti szavaknak szánom, talán mert én is tudok valamit segíteni Neked, most hogy újra nem annyira könnyű az életed.



Én megtanultam tőled értékelni a perceket, órákat és elfogadni, élvezni azt, amit kapok. Megtanultam tiszteletben tartani a határokat és azt, hogy nem szabad fájdalmat okoznom sem másnak, sem magamnak, valamint megértettem azt, hogy éljem tovább az életem.

De mikor ezt a dalt hallgatod, Te is értsd meg kérlek, hogy bizony vigyázni kell arra a madárra, aki a kertedbe repül, és mindent tégy meg azért, hogy ne szálljon újra messze. Gondolhatod, hogy gondolnak rád, mert értük érdemes élni! Legyen egyszer végre egészen egyszerű, problémamentes. Zárd be magad mögött az ajtót és legalább egy kicsit ne engedd ki azt, aki előtted belépett...

Puszillak milliószor

Padlás - Fényév távolság

Két kérdés

Most egy kicsit visszanyúlnék egy hétvégi filmélményemhez. Az egyik kereskedelmi csatorna leadta a gyerekek és felnőttek között egyaránt népszerű Pókember c. film második részét, amit egyszer ugyan már láttam, de mivel éppen nem volt semmi más nézhető számomra, gondoltam újból megtekintem. És azt hiszem jól tettem, mert annyi év után most döbbentem rá arra is, hogy ez a szuperprodukció mennyi mély mondanivalót közöl velünk meseköntösbe bújtatva. Persze ebben, nagyok az amerikaiak, pontosan tudják azt, hogy az emberek szeretik a hősöket és azt is, hogy rajtuk keresztül könnyebb megértetni a mélyen szántó gondolatokat a közönséggel. Ezért lehet szórakoztató egy ilyen alkotás akár minden korosztály számára. S mindezek alatt arra kellett rádöbbennem, hogy a tükör előtt álló félig Peter Parker, félig Pókember nagyon is hasonlít ránk, s ha a belső vívódásait tekintem, akkor kifejezetten rám.

(Itt említeném meg azért, hpgy gyermekkoromban - sok más gyerekkel együtt - szenvedélyes Pókember-képregény gyűjtő voltam és még a mai napig őrzöm egy tekintélyes gyűjtemény formájában, bár már rég nem vettem elő őket a szekrény mélyéről)

Peter Parker - a főhős, Pókember - teljesen tiszta karakter. Mindazon túl, hogy szuper képességekkel rendelkezik, a hétköznapi életben hétköznapi gondokkal küzd és talán ettől válik még szimpatikusabbá. Miközben a bajban hősként tündököl és többnyire ünneplik őt az emberek, "civilben" pénzügyi, magánéleti problémái vannak.

Egyszer, az ablakon kitekintve például két kérdést tesz fel magának:

- Miért nem teljesülnek az én vágyaim?
- Mit csinálok én rosszul, amin változtatnom kellene?

Eddigre már komoly belső válságba is kerül. Vívódik önmagával és az általa elkövetett hibákat, válaszokat keresi. De mindhiába. Úgy érzi, ebből már nincs kiút, pedig még arra is hajlandó, hogy meghozza azt a döntést, miszerint megszűnik szuperhősnek lenni, annak érdekében, hogy helyrehozza az életét. Felelősségteljes döntés ez a részéről, ám elhamarkodott. Egyszóval Parker keresi az egyensúlyt az életében. Teljesen felemésztik őt a Mary Jane iránti érzelmei. Kínokat él át, bár próbál örülni a lány sikereinek. Közben pedig majd megszakad a szíve. Bárhova megy New York városában, mindenhol M.J. arcképét látja, és ez folyamatosan emlékezteti arra, amit elveszített. Kérdéseire pedig végül a jóságos May néni adja meg a válaszokat, miszerint ha boldog akar lenni, akkor cselekedje mindig a helyeset, azt amit ő szeretne a legjobban, és érje el a céljait, még ha azok néha a vágyai feladásával is járnak.

De vajon képesek vagyunk az áldozatok meghozására? Tudunk kedvező irányba változtatni az életünkön? Hajlandóak vagyunk feladni az álmainkat, vágyainkat valamely cél érdekében? Erre én sem tudom a választ, azt hiszem. És ráadásul mindezt tetézi még az, hogy én még szuperhős sem vagyok...

Hoppá-hoppá!!!

Nemrégiben egy kedves olvasónk eljuttatott hozzánk egy másik érdekes fényképfelvételt is, melynek tanulsága szerint nem csak a stratégiai játékok népszerűek a parlamenti padsorokban.

Hoppá! Ami érdekes, az érdekes. Hát ez van...

Hoppá!!!

Mindig is tisztában voltunk azzal, hogy az Országgyűlésben nem mindenkit kötnek le teljesen a felszólalások, viták, interpellációk, de hogy ennyire nem?

Szabó Zoltánt (MSZP) egy bulvárlap ügyes lesifotósa lekapta, amint egy igazán népszerű stratégiai játékot, Ikariam-ot játszik. Elmondása szerint csak levelezett, ez talán még rendben is lenne (bár általában ilyen helyeken csak a játékkal kapcsolatban leveleznek), de azért én megjegyezném - mivel jómagam is játszom -, hogy a képen látható "sziget-nézet" nem üzenet panel. Persze az is elképzelhető - mivel pillanatfelvételről beszélünk -, hogy éppen keresi a partnert a levelezéshez (aki esetleg a Fidesz soraiban ül), de minden valószínüséggel csak lejárt valamelyik fejlesztése vagy befejeződött valamelyik csatája. Igazából csak azt sájnolom, hogy a képen nem kivehetők a koordinátái, mert különben ráküldenék egy fosztást... Mondjuk ülésszak alatt.

Van egy álmom

Oscar Wilde: Az önző óriás

Iskolából jövet minden délután bementek a gyerekek játszani az óriás kertjébe. Szép, nagy kert volt, gyenge zöld fű borította. S a fű között, mint a csillagok, itt is, ott is, gyönyörű virágok nyíltak, és volt a kertben tizenkét őszibarackfa is, amelyek tavasszal rózsás, gyöngyös virágdíszbe borultak, ősszel meg súlyosan ült rajtuk az érett gyümölcs.

A fákon madarak tanyáztak, és olyan édesen énekeltek, hogy a gyerekek abba-abba hagyták a játékot, és az énekre figyeltek. - Milyen jó itt! - kiáltották egymásnak.
Egy nap hazatért az óriás. Barátjánál volt látogatóban, a cornwalli óriásnál, és hét esztendeig időzött nála. De ahogy letelt a hét év, s ő elmondta már minden mondandóját, hiszen a szó belőle sem áradt parttalan, elhatározta, hogy hazatér a kastélyába. Amikor megérkezett, látta, hogy a kertben gyerekek játszanak.
- Mit csináltok ti itt? - kiáltott rájuk durva, nagy hangon, és a gyerekek elszaladtak.
- Az én kertem, az én kertem - mondta az óriás -, ezt mindenki beláthatja, és én nem engedem meg, hogy kívülem bárki is játsszék benne. Magas fallal vette hát körül, és kiakasztott egy táblát:

A KERTBE LÉPNI SZIGORÚAN TILOS!

Igen-igen önző óriás volt.
Szegény gyerekeknek most már nem volt hol játszaniuk. Próbáltak ugyan játszani az országúton, de az országút nagyon poros volt, tele éles kövekkel, sehogyan sem tudták megszokni. Így aztán iskola után rendesen a magas falat kerülgették, és a túloldali szép kertről beszélgettek.
- Milyen jó is volt odabent - mondogatták.

Aztán megjött a tavasz, s az egész vidék telis-tele lett apró bimbókkal és kicsi madarakkal. Csupán az önző óriás kertjében maradt meg a tél. A madarak, nem lelvén a gyerekeket, nem énekeltek benne, és a fák is elfelejtettek kivirágozni. Egyszer egy szép virágszál kidugta mégis a fejét a fűből, de amikor megpillantotta a tiltó táblát, annyira megsajnálta a gyerekeket, hogy visszabújt a mélybe, és aludt tovább. Nem érezte jól magát ott senki, csak a hó meg a fagy.

- A tavasz megfeledkezett erről a kertről - kiáltották -, így hát itt élünk egész éven át.
A hó beborította a gyepet nagy, fehér köpönyegével, a fagy pedig beezüstözte a fákat. Aztán meghívták az északi szelet, hogy lakjék náluk, és az északi szél el is jött. Bundájába burkolózott, és egész nap ott süvített a kertben, és lefújta a kémények tetejét.
- Pompás zug ez - mondta. - Hívjuk meg vendégül a jégesőt is.
Így aztán eljött a jégeső is. Minden álló nap három óra hosszat dörömbölt a kastély fedelén, míg össze nem törte majd' mind a cserepeket, aztán körbe-karikába szaladgált a kertben, sebesen, ahogy csak tőle telt. Ruhája szürke volt, és lehelete, akár a jég.

- Nem értem, miért késik olyan sokáig a tavasz - mondta az önző óriás, amint az ablakban ült, és kitekintett a hideg, fehér kertre. - Remélem, majd csak megváltozik az idő.
De a tavasz nem jött el, se a nyár. Az ősz arany gyümölcsökkel díszítette a kerteket, de az óriás kertjének nem adott semmi díszt.
- Túlságosan önző - mondta az ősz. Így aztán tél volt a kertben szakadatlanul; északi szél és jégeső, fagy és hó járták táncukat a fák között.

Egy reggel az óriás ébren feküdt az ágyában, amikor egyszerre csak valami gyönyörűséges zenét hallott. Olyan édesen szólott, hogy azt gondolta, bizonyára a király zenészei vonulnak arra. Pedig valójában csak egy kis kenderike fütyörészett az ablak előtt, de az óriás olyan régen nem hallott a kertjében madárfüttyöt, hogy most úgy tetszett neki, ez a leggyönyörűbb muzsika a világon. És egyszerre csak a jégeső abbahagyta táncát a feje fölött, az északi szél se süvítette többé, és a nyitott ablakon át gyönyörűséges illat szállt be hozzá.
- Azt hiszem, megjött végre a tavasz - mondta az óriás; és kiugrott az ágyból, és körülnézett.
Ugyan mit látott?

Bizony csodálatos dolgokat! A fal egy kis hasadékán bemásztak a gyerekek, és most odafenn ültek a fák ágai között. Amerre csak nézett, mindegyik fán egy kisgyerek. És a fák, örömükben, hogy a gyerekek visszatértek, egyszeriben kivirultak, és gyengéden lengették ágaikat a gyerekek feje fölött. Madarak repkedtek körülöttük, boldogan csicseregtek, a virágok kidugták fejüket a zöld fűből, és mosolyogtak. Bizony, gyönyörűség volt nézni!

Csupán az egyik sarokban volt még mindig tél. Legtávolabbi zuga volt ez a kertnek, és egy kisfiú állt benne. Olyan kicsi volt, hogy nem érte el a fa alsó ágait, csak kerülgette, kerülgette, és keservesen sírt. A szegény fát pedig még egyre jég és hó fedte, és az északi szél zúgott, süvített körülötte.
- Kapaszkodj fel, fiacskám - biztatta a fa, és lehajtotta ágait, amilyen alacsonyra csak tudta, de a fiúcska nagyon kicsi volt.
Az óriás szíve ellágyult, amint kitekintett.
- Mennyire önző voltam! - mondta. - Most már tudom, miért nem akart eljönni ide a tavasz. Fölteszem azt a szegény kisfiút a fa tetejére, és azután lerontom a falat, hadd játsszanak örökkön-örökké kertemben a gyerekek. - És bizony nagyon bánta, amit tett.

Lesurrant hát a lépcsőn, nagy óvatosan kinyitotta a főkaput, és kilépett a kertbe. De a gyerekek, mihelyt megpillantották, úgy megijedtek, hogy elszaladtak mind, és a kertben újra tél lett. Csak az az egy kisfiú nem szaladt el, mert a szeme tele volt könnyel, és nem látta, hogy az óriás közeledik. És az óriás odalopódzott a háta mögé, gyengéden megfogta, és föltette a fa tetejére. A fa azon nyomban kivirágzott, madarak szálltak ágaira, és fütyörésztek, és a kisfiú kinyújtotta a karját, átölelte az óriás nyakát, és megcsókolta.

- Legyen a tiétek ez a kert, gyermekeim - mondta az óriás, és fogott egy hatalmas fejszét, és lerontotta a falat. Amikor az emberek déli tizenkét órakor piacra mentek, ott lelték az óriást; játszadozott a gyerekekkel a leggyönyörűbb kertben, amelyet valaha is látott a világ.

Egész álló nap együtt játszottak, és amikor beesteledett, a gyerekek odamentek az óriáshoz, hogy elbúcsúzzanak tőle.
- De hát hol van az a kis társatok? - kérdezte az óriás - akit feltettem a fára?

Mindnyájuk közül ezt a kisfiút szerette a legjobban, mert az megcsókolta.
- Nem tudjuk, hova lett - felelték a gyerekek. - Elment már.
- Mondjátok meg neki, hogy jöjjön el holnap, de biztosan - mondta az óriás. De a gyerekek azt válaszolták, hogy nem tudják, hol lakik, és nem is látták azelőtt soha; és az óriás nagyon elszomorodott.
Minden délután, mihelyt vége volt az iskolának, a gyerekek eljöttek, és játszottak az óriással. De az a kisfiú, akit az óriás úgy megszeretett, nem jött el soha többé. S bár az óriás nagyon kedves volt mindnyájukhoz, mégis majd elepedt első kis barátja után, és gyakran emlegette.
- Hogy szeretném látni! - mondogatta.

Teltek, múltak az évek, az óriás megöregedett, és elgyengült. Nem tudott már játszani se, csak egy nagy karosszékben üldögélt, s onnan figyelte a gyerekek ugrándozását, és gyönyörködött a kertjében. - Sok szép virágom van - mondta -, de mégis a gyerek a legszebb virág.

Egy téli reggel öltözködés közben kitekintett az ablakán. Már nem gyűlölte a telet, mert tudta, nem más az, mint az alvó tavasz, és csak pihennek ilyenkor a virágok.
Hirtelen ámulva dörzsölte a szemét, és nézett, egyre csak nézett. Mert bizony csoda dolgot látott! A kert legtávolabbi sarkában gyönyörű fehér virágba borult az egyik fa. Ágai aranyosak voltak, ezüst gyümölcsök csüngtek róluk, és a fa alatt ott állt az a kisfiú, akit úgy szeretett.

Nagy-nagy örömében lefutott a lépcsőn az óriás, ki a kertbe. Keresztülvágott a gyepen, és közeledett a gyerekhez. És amikor odaért hozzá, elvörösödött haragjában, és azt mondta:
- Ki merészelt sebet ütni rajtad?
Mert a kisfiú tenyerét két szög járta át, és két szög járta át kicsi lábát.
- Ki merészelt sebet ütni rajtad? - kiáltotta az óriás. - Mondd meg nekem, hadd veszem legsúlyosabb kardomat, hadd vágom ketté!
- Megállj! - felelte a gyermek - Mert az én sebeim a szeretet sebei.
- Ki vagy te? - kérdezte az óriás. Szívét megfoghatatlan félelem szorította össze, és térdre borult a gyerek előtt.
A gyerek pedig rámosolygott az óriásra, és így szólt hozzá. - Egykor te játszani hagytál engem a te kertedben; de ma te jössz velem az én kertembe, a Paradicsomba.
És amikor a gyerekek aznap délután beszaladtak a kertbe, ott találták az óriást a fa alatt, amely telis-tele volt fehér virággal...

Kék madár

Engedjétek meg nekem, hogy minden célozgatás nélkül megosszam veletek az egyik legkedveltebb versemet-irományomat, mely alatt egy másik, csodálatosan megzenésített József Attila verset hallhattok, ha olvasás előtt elindítjátok a lejátszót.



Kék madár

Mindenki keresi a saját kék madarát.
Én is.
Tavaly megtaláltam.
De azért ez nem ilyen egyszerű.
Nem ismertem ezt a kifejezést,
a nővéremtől hallottam: kék madár.

Rossz kedvem volt,
megkérdezte mi bajom, van?
Szomorú vagyok-feleltem.
És miért vagy szomorú? - kérdezte
- nem tudom, valami nagyon hiányzik
innen belülről,
és ezt már nagyon régóta érzem - feleltem.
Akkor te a kék madaradat keresed - mondja halkan
- Ki az a kék madár? Kérdem.
Kék madár - az, amit minden ember keres, sokan megtalálják de nagyon sokan nem.

Én megtaláltam.
Nem éreztem rögtön, hogy Ő az.
Csak jóval később.
De akkor, mát tudtam.
Ez a lány sokkal több.
Már nagyon régen nem szerettem
senkit,
és Őt csak szeretni akartam,
ahogy még nem tettem
gyengéden
A kék madár, nem egy éjszaka, nem egy nap, nem egy hónap
mint eddig.
A kék madár az örök.
Nehezen indult, el sem kezdődött, és be sem fejeződött.
Megkaptam, egy év után.
Enyém lett, de csak a teste.
A lelkét nem adta.
Kértem, sírtam, könyörögtem-
kék madár - add a lelked!
Adná - de, nem tudja
Valami mindig visszatartja.

Lelked nélkül nem kellesz:
Szépen kérlek, szállj el Kék madár!

Azért, hogy soha ne engedjük elszakadni azt a szálat...

Egy kis varázslat: Enya - May it be

Rohanás a semmibe - avagy ÉN, ÉN és mindig csak ÉN

Tulajdonképpen én szeretem az ilyen napokat. Pörgés van, dolog van, küldenek, hát menni kell. Valójában ez az, amiért ezt az egészet csinálom. Mert szeretem a nyüzsgést, és szeretem azt, mikor sikerül elvégeznem a dolgom és a nap végén summázhatom őket, hogy aztán a következő napi teendőkre tudjak összpontosítani. Persze így is be-becsúsznak azért lépten-nyomon hibák, de ezek is csak arra vannak, hogy tanuljak belőlük. Sokáig azt gondoltam, hogy én nem vagyok annyira terhelhető, mint mások, de évekkel ezelőtt rá kellett döbbennem, hogy ez korántsem így van. Engem döbbentett meg legjobban a felismerés, hogy ez így van. Nem akarok hazudni, vannak nekem is rossz napjaim és akad, hogy húzom a számat egy-két feladat előtt, de azért megcsinálom. Tisztában vagyok ugyanakkor azzal is, hogy ezt nem lehet a végletekig csinálni, hogy előbb-utóbb ebből vissza kell venni. Dehát basszus, pont ezért hajtok most! Hogy aztán később már egyszerűen ne legyen szükségem az ilyesfajta pörgésre. Nem a feladatra! Az mindig kell. Szerintem egyébként egy férfi nem is igazán férfi megoldandó problémák, feladatok, munka nélkül. Ha csak egy kicsit is sikeres vagyok, elégedettség érzését kelti bennem. Megbecsülést és önbecsülést hoz magával. De ehhez el kellett jutni idáig, ha pedig már eljutottam, végig is kell csinálnom.

Az út számomra azonban hosszú volt ezidáig. Leginkább fejben kellett utolérnem magam, megértenem azt, hogy mit is várok én tulajdonképpen az élettől. Tisztességes munkát, elismerést, anyagi biztonságot, normális párkapcsolatot. No igen, az utóbbival még hadban állok, ez igaz, bár úgy érzem a nagy szerelem megvolt, csak elment, mindenesetre a többi azért már alakul valamennyire. Neki nagyon sokat köszönhetek, mert a saját kis életén keresztül megtanultam értékelni az élet legapróbb dolgait is, mert megmutatta, - ha csak rövid ideig is, de - megéretette, megéreztette velem azt, amire én igazából vágyom. Azóta már tudom, hogy mit is szeretnék. Azt, amit akkor éreztem, ahogy akkor tekintettem a világra. Nyugodtság, kiegyensúlyozottság, harmónia és kedvesség. Én szeretem az életet és azt is szeretem, ha éljük az életet. Csak legyünk tisztában azzal, hogy mikor-minek van itt az ideje. Amikor arra van szükség, hogy a világ másik végére utazzak miatta, akkor arra, amikor pedig csak azt ígényli, hogy kellemesen megmasszírozzam otthon a hátát, este a TV előtt, akkor arra. Rájöttem továbbá, hogy mennyire tudom értékelni a körülöttem lévő nyugalmat és csendet. Nem szeretem a hangos szót, és nem kérek a veszekedésből sem. Hirtelen haragúnak tartom magam, gyorsan kiordítom a gondomat, aztán öt perc múlva már el is felejtem, minden mehet tovább, nem vagyok haragtartó. Kedvelem a harmóniát, és kedvelem azt, mikor rendben mennek a dolgok, ha pedig mégsem, szeretem egy kedves viccel vagy poénnal elütni a dolgot. Persze tudom, hogy emiatt könnyebben kiismerhető vagyok, mert én ha nem beszélek, akkor - általában - baj van, bajom van. Ez észrevehető sajnos, de ez ellen már nem tudok mit tenni, olyankor inkább eltűnik az ember, hogy ne is lássák. Szóval mélységes hálával tartozom neki a tanításokért, felismerésekért, hogy valamilyen szinten meghatározó alakja lett az életemnek, azonban úgy érzem, még sokaknak tartozom ilyesfajta hálával.

Itt van például a főnököm, akinek talán a leginkább. Magához vett, belevitt egy olyan világba, amelyet azelőtt kevésbé ismertem, lehetőséget adott, hogy bizonyítsak, majd miután megtettem, ő megtartott. Egyébként ő valahol egy kicsit a példaképem is (csak ezt most nehogy elolvassa, mert a végén még a fejébe száll), olyasféle, mint édesapám, akire egy kisebb fajta istenként tekintek azért, amiért képes mindazokra az áldozatra a családjáért, amiket megtesz. Tamás, a "főnök" persze elsősorban a munka terén, karrier, befutottság, kapcsolatrendszer terén mutatta meg számomra azt, amit követendő példaként állíthatok magam elé. Sikeres, anyagilag megalapozott és helyenként még boldog is. Mondjuk sokszor erősen hangulatember (leginkább ez abban nyilvánul meg, hogy mikor teljesítek és úgy teszek mindent, ahogy ő szereti, akkor legszívesebben akár komoly összegekkel is hajlandó lenne honorálni, viszont ha elszúrok vagy elfelejtek valamit, akkor legszívesebben kirúgna és ezt még mondja is...), ám mégis kiváló üzletember és boldog családapa. Nekem ennyi elég. És biztos vagyok benne, hogy ő az, aki nem áll meg a csúcsig. Mindezt úgy, hogy alig egy évvel idősebb nálam és pár év múlva talán már nem is fog dolgozni. Ez a filozófiája, és most már ez az enyém is. Csak én még kitolom egy pár évvel. :)

Aztán mostanában elég sokan forgolódnak még olyanok körülöttem, akik inspirálnak, ösztönöznek bizonyos dolgokra és akiknek az életéből, munkájából talán még sokat tanulhatok. Talán később róluk is írok majd.

Mindenestre ma szerettem volna több ilyen emberrel is találkozni, beszélni, ám a pörgés és a feladatok megint elsodortak a közelükből. Sajnos. Jó lett volna ma legalább lelkiekben segíteni egy nagyon nehéz helyzetben lévő barátomnak, elbeszélgetni és fizikailag több időt együtt tölteni azzal a személlyel, akiről most már bizonyosan tudom, hogy ő az én igazi lelkitársam, valamint néhány megkezdett párbeszéd végére pontot tenni másokkal, de ma nem sikerült. Ne haragudjatok. Én ilyen vagyok, én ezt csinálom, és én már nem tudok megváltozni és nem is akarok. Talán majd holnap, talán majd máskor. Szeretlek bennetek, és bocsássatok meg nekem, ígérem idővel minden mondat végére pontot teszek...

Thank You For The Music...

Tudjátok, nap mint nap számtalan ilyen-olyan e-mail-t kapok, mind a magán címemre, mind a cégesre. Ezek között elég sok a külföldi és belföldi spam, a különféle reklámok, promóciós levelek, és akadnak olyanok is, amiket elsősorban ismerősöktől kapok és magamban csak úgy hívom őket, hogy "küldözgetős" e-mail-ek. "Ha nem küldöd tovább x percen belül vagy x embernek, akkor ez és ez lesz...". :) Szóval, aki már levelezett elektronikusan valaha az úgyis tudja, hogy miről beszélek. Ma is kaptam egy ilyet, és a tartalmi részét most meg is osztanám veletek, mert annak legalább volt valami értelme.

1. Adj többet, mint amennyit elvárnak tőled, és ezt örömmel tedd.
2. Akármihez fogsz, szenvedéllyel csináld végig.
3. Harapd el szavaid, ha kritizálni akarsz, de a dicséreteket a tetőről is kiáltsd.
4. Mikor azt mondod "Szeretlek", érezd is komolyan.
5. Mikor bocsánatot kérsz, nézz az illető szemébe.
6. Bízzál az emberekben, de láss keresztül a hímezett hazugságokon.
7. Te egyedüli lélek vagy, aki valamiben a legjobb a világon, ezért bízzál magadban és találd meg azt a valamit, ami lekötelezve az emberiség javát szolgálja.
8. Sose nevesd ki senki álmait. Akinek nincs álma, annak nincs is sok mindene. Ha te az emberekben magadat is megismered, az a te lelki biztonságodat fejleszti.
9. Szeress mélyen és szenvedélyesen. Akkor is, ha fájdalmas lehet a szakítás, ez az egyetlen módja annak, hogy teljessé tedd az életed.
10. Nézeteltérésben küzdj becsületesen - gúnyolódás nélkül.
11. Ne ítélj el senkit a rokonain keresztül vagy az első benyomásból.
12. Tanulj mások hibájából.
13. Ha valaki kérdez tőled valamit, amire nem akarsz válaszolni, mosolyogva kérdezz vissza: miért akarod ezt tudni?
14. Jusson eszedbe, hogy nagy szerelem és nagy siker nagy rizikóval jár.
15. Az igazságot és a kegyelmedet soha ne hagyd el, akaszd e kettőt nyakadba, hogy mindig és mindenhol a szíved közelében legyen.
16. Ha vesztettél, ne veszítsd el a tanulságot is.
17. Jusson eszedbe a TTF. Tisztelet magad iránt, Tisztelet mások iránt, és Felelőség a saját tettedért.
18. Ne hagyd, hogy egy kis nézeteltérés tönkretegyen egy nagy barátságot.
19. Amint rájöttél, hogy hibáztál, igyekezz azt kijavítani.
20. Mosolyogj, miközben felveszed a telefont. A hívó érezni fogja a hangodból, hogy jó szándékkal gondolsz rá.

(Hát nagyjából ennyi. Olvastam már mélyebben szántó gondolatokat is, de ezeket közt is akad azért megfontolandó. - a szerk.)

Két idézet mára

Íme az egyik:

"Az emberek mindig a körülményeket okolják bajaikért. Én nem hiszek ebben. Azok az emberek jutnak előre ebben a világban, akik keresik azokat a körülményeket, amikre szükségük van, és ha nem találják meg őket, akkor maguk teremtik meg őket."

George Bernard Shaw

És a másik:

"Kötelességed minden életben egy van csupán: légy hű magadhoz. Olyan gond nincs, amely ne hozna kezében ajándékokat neked. A gondokat azért keresed, mert szükséged van ajándékaira. Azért létezem, hogy úgy éljem az életem, ahogyan nekem örömet okoz. Amit a hernyó a világ végének tekint, azt a mester pillangónak nevezi."

Richard Bach

Mr. Farkas és a szanomabics

Nincs aki megértsen

„A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen."

Stephen King

Tvrtko - a pedofília és az állatkínzók ellen indít háborút

Vujity Tvrtko minden témában otthonosan mozog, sok megdöbbentő, lelket érintő vagy éppen tragikus témát dolgozott fel már írásaiban, de valószínűleg ezúttal élete egyik legnehezebb feladatára vállalkozott azzal, hogy megírta és szeptember 11.-én megjelentette Fertő című könyvét, melyben a föld alatti szexipar világába enged betekintést. Sokkal inkább oknyomozó krimi ez, semmint amolyan pokoli történet, amit tőle megszoktunk, még ha valójában a téma az is. Egyébként a véletlen - már ha feltételezzük persze, hogy van ilyen - adta a témát Tvrtko kezébe. Egy gyermeklemez címére keresett rá az interneten, mikor pornótartalmú oldalakra mutató linkeket talált, s legnagyobb megdöbbenésére, ugyanígy történt, mikor a sokak által használt keresőprogramba beírva a "nagymama", a "terhes", az "apa lánya", az "anya lánya" és a "kutyával" kifejezésekre keresett rá, ahol az első három találat között találhatók szexuális tartalmú anyagok, holott ezeket a kifejezéseket gyermekek is használják, rákereshetnek az interneten. Tvrtko ekkor úgy gondolta, hadat üzen ennek az iparágnak, amely emberek és állatok megalázásából, kihasználásából, méltóságuk sárba tiprásából húz hasznot. Az író ezzel sok ellenséget szerzett, már telefonon is megfenyegették, hogy hagyja békén az állatpornósokat, mert nagy emberek, nagy pénze van benne. A Pulitzer-emlékdíjas riporter nemcsak az áldozatokat, de az informatikust, a rendőrt, a pszichológust is megszólaltatja a témában, mindenkit, aki érintett; még olyanokat is, akik éppenséggel a szexiparban dolgoznak. Elképesztő például, hogy néhány kattintással állat-pornófilmeket, vagy azokat reklámozó oldalakat érhet el az ember az interneten, miközben a rendőrség csaknem tehetetlen, hiszen hiába mondja ki az állatvédelmi törvény, hogy az embereknek erkölcsi kötelessége tiszteletben tartani az állatokat, nem számít bűncselekménynek, ha közösülnek velük. Ahogy Tvrtko mondja: Az internet a világ leghasznosabb dolga. Létszükségletünkké vált. Az viszont elkeseríti, hogy vannak olyanok, akik ezt használják fel bűncselekményeik elkövetésére.

A könyvben egyébként megszólal egy állatvédő jóbarátom is, aki segített az írónak az állatpornónak szánt fejezet megírásában. István (szándékosan nem írom ki a teljes nevét) a napokban vallotta be: 11 éves korában őt is megerőszakolta egyik családtagja. Én sem tudtam. Persze ez érthető. Mégis borzasztó számomra a felismerés, hogy ilyen létezik, létezhet a mai világban. Köszönjük Tvrtko és köszönjük István, hogy elénk tárjátok az igazságot - még ha az fájó is -, és hogy minden lehetséges eszközzel felveszitek a harcot ellenük! Óvjuk meg gyermekeinket!

Tövismadár

"A monda szerint van egy madár ami csak egyetlenegyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a föld bármilyen más teremtménye. Ahogy elhagyja fészkét, egy tövises fát keres, és nem nyugszik, amíg rá nem talál. A tövismadár akkor az ádáz ágak között rázendít dalára, és fölnyársalja magát a leghosszabb, leghegyesebb tövisre. Haldokolva fölébe emelkedik önmaga szenvedésének, hogy túltrillázza még a pacsirtát, a csalogányt is. Egyetlen csodálatos dal, az élete árán. De akkor az egész világ elnémul, őt hallgatja, és Isten mosolyog az égben. MERT A LEGESLEGJOBBNAK MINDIG FÁJDALOM AZ ÁRA..." Legalábbis a monda szerint.

BKV, Okmányiroda, SZTK, halál... - a jóistenke mentsen meg már végre!

Reggel ismét a nyakamba vettem a várost, hogy elintézzem végre a jogosítványom meghosszabbításához szükséges orvosi vizsgálatokat, valamint az ehhez kapcsolódó okmányirodai teendőket. Gondoltam, ez utóbbit rendezem le először, mert hát a kedves körzeti orvos - persze csak az én érdekemben és a gyorsítás végett -, már a múlt héten kiállította az egészségügyi alkalmassági papíromat, pontosan tíz évre, ahogy azt kell, miután megválasztottam őt háziorvosomnak és leszurkoltam neki a hatezret. Aztán azért még odaadta a beutalókat, hogy legyen valami kivizsgálás is, de közölte, hogy ha nem csinálom meg záros határidőn belül, ő azért elég intenzíven fog majd engem keresni és persze a közlekedésügyi hatóságnál is visszavonatja az engedélyem, úgyhogy mondom ezzel az emberrel sem fogok packázni, ezt is egy füst alatt rendezem ma. Tudtam, hogy ha nem érek ki már időben az okmányirodába, akkor esélyem sincs sorszámra, csak több órás várakozásra és rejtvényezésre, valamint biztos voltam abban is, hogy problémáim lesznek még a BKV átszervezései miatt is. 'Nem baj' - gondoltam, legalább újra megtanulom a pesti közlekedést. Persze. Jóhiszeműen azt hittem, hogy mivel a villamos kötött pályás, ezen nem változtattak, de itt ért az első meglepetés. Amelyikre felszálltam, az csak az útvonal feléig vitt, aztán közölte, hogy ő az "A" jelzésű és végállomás. Fasza. Leszállás, a megállóban már több száz kiábrándult arc, megy az idő, az iskolások száma meg egyre csak nő. A következő járaton már mint a heringek álltunk, mondanom sem kell, de azért a bunkója még feltolakszik a haverjával; Ugye mondtam, hogy elérjük, vazze'! felkiáltással. Ekkor már csak egy lábon állok. Az átszállásnál mondjuk csak tizenöt percbe tellett, mire kiderítettem, melyik busz visz tovább, és mint utóbb kiderült, az is más útvonalon közlekedik.

Meglepetésemre azonban a vártnál kevesebben várakoztak az okmányirodában, hamar sorra kerültem, kedvesek is viselkedtek velem, főleg miután itt is leszurkoltam négyezret. Csak azt sajnáltam, hogy nem tarthattam meg a régi jogosítványomat, még érvénytelenítve sem. Azt mondta a vastagon rúzsozott ügyintéző, hogy ez az egyetlen okirat, amit nem lehet visszaadni. Hát jó. Ha nem, hát nem. Amúgy is szét volt már szakadozva, meg hát ifjúkori fényképem is elmozdult már a helyéről. Egyszóval rendben ment minden, egyedül csak a bejárat közelében ülő, középkorú, pongyolás nőt nem értettem igazán, hogy miért folytat olyan hangosan magánbeszélgetéseket a mobilján, hogy mindenki hallja, pláne, hogy ő okmányirodai alkalmazott. Persze az is lehet, hogy ő a vezető, mert úgy leteremtette a biztonsági őrt meg az ellátmányozási osztályt telefonon, hogy nem rendeltek ballonos vizet, hogy azt nem tették zsebre. Végülis folyamatos mosolyt csalt a várakozók arcára, főleg, hogy megtudtuk, holnap zöldbabfőzeléket fog főzni és, hogy a jövő heti esküvőre is megvan már a nászajándéka.

Hurrá! Irány az orvosi rendelő! Kicsit úgy éreztem már magam, mintha a monopoly-ban lépkednék mezőről-mezőre, és erre még inkább ráerősített a kartonozó, ahol a beutalókat szorongatók több körből kimaradtak. A két adminisztrátor hölgy gyakorlatilag a munka temetésére díszruhában mentek volna el, ráadásul olyan minősíthetetlen hangnemben kommunikáltak mindenkivel, hogy elgondolkodtam azon, kell-e ez nekem. Dehát ez sajnos elkerülhetetlen, ha be akarok jutni mondjuk a szemészetre, egy kicsit olyan, mint a pokol kapuja, és az üvegkalitkában ülő pedig, maga Kharón, az alvilág révésze, aki átvisz a túlpartra. Próbáltam mosolyogni, vicceskedni, mindhiába. Ráadásul még a nevemet is elírták a beutalón, ez bizony komoly bonyodalom. Hűha! Sose jártam még náluk? Ajjaj. Akkor még a rendszerbe is fel kell vinni engem, egyszóval extra problémás ügyfél vagyok, úgyhogy miután végeztek velem, menjek oda, ahova akarok, mert ők már megtettek mindent értem. Ha esetleg még beteg is lennék, bizonyára egy spontán öngyógyulást is kellene produkálnom, bár valószínüleg az sem hatná meg őket, jöhet a következő! Azt hittem a Styx folyón átjutva már csak jobb lehet, mert hát ugye a pokolban azért sok a barát, de ez sem jött be. Nem hazudok, olyan hosszasan megvárakoztattak, hogy elaludtam a rendelőben. Nem mondom, jót tett a többórás alvás, talán még horkoltam is - bár senki nem bökött oldalba -, de valahogy nem ebben a formában vágytam rá. Ráadásul megint el kellett játszani az akarok-nem akarok szemüveget formációt, mert hát ugye távolra nem vagyok túl jó, viszont közelre annál inkább! Hol kell aláírni? Már mentem is, kézcsókom! Vissza Kharónhoz, hogy bejegyezzen EKG-ra is. Hatvannégyen előttem, vannak akik már kapásból be is fekszenek, pedig reggel csak egy laborra jöttek el a munkából. Sorra kerülök, aztán az az igazi kárörvendő mosoly (hehe, most jól kicseszek veled, te kis butus, veled nincs is munkám-arckifejezéssel társítva), mert ma nincs is EKG, csak holnap délután. Tessék visszafáradni holnap Jancsi bácsi! - üvölti ki a üvegkalitkából. Öröm a tetőfokon, holnap elölről kezdődik minden. Megfogadtam. Soha nem öregszem meg, és ha véletlenül ez mégis bekövetkezne, akkor soha nem leszek beteg...

Szakadó eső és bakancslista

Keserves volt. Nyugodt szívvel merem kijelenteni, hogy a mai napon ismét keserves volt. Legalább négyszer áztam ma bőrig, miközben jártam a várost, intézve a dolgokat, amiket rám bíztak, aztán mikor meguntam, taxiztam egy sort, ott meg egy csomó pénzt otthagytam, ráadásul ma nagy sürgés-forgás is volt benn nálunk, úgyhogy... Persze mondhatnánk, hogy miért nem mentem akkor BKV-val, de ugyanezen az alapon mondhatnánk akkor éppen azt is, hogy bohócnak már öreg vagyok, hülyének meg még fiatal.



Viszont rengeteg időm adódott ma gondolkodni, elmélkedni, hiszen ha kizárja az ember a külső, zavaró tényezőket (mint pl. az eső vagy a bunkó aki szemből majdnem fellök az utcán, mert ő neki olyan kedve van), akkor egész tűrhetöen - legalábbis én mindenféleképpen - el tud merülni a kis világában. Ezen a hosszúra nyúlt délelőttön például végiggondoltam az elmúlt két évemet a cégnél, elmerengtem a jövőmön is persze, azokon a kapcsolatokon, amik ezen idő alatt jöttek létre, a magánéleti helyzetemen, meg még sok- sok apróságon, amiken nap mint nap rágódom. Aztán eszembe jutott egy film. Mi is volt a címe? Ja, igen; Bakancslista. Csak, hogy érthető legyen, a bakancslista egy olyan gyűjtemény, ami azokat a dolgokat tartalmazza, amelyeket mindenképpen szeretnénk még elérni, megtenni, megvalósítani az életben, mielőtt még feldobnánk a bakancsot. Legyen az bármilyen reális vagy éppen őrült gondolat vagy tevékenység. A filmben persze két halálos betegről van szó, akik kicsit "gyorsítva" kezdenek el végig menni a saját bakancslistájukon, ezzel is boldogabbá téve az utolsó hónapjaikat. Akárhányszor véghezvittek valamit, amit nagyon szerettek volna, azt kihúzták a listáról. Hogy maradt-e nekik valami vagy végigmentek végül a listán? Ezt meghagyom azoknak, akik még nem látták a remekművet. A két főszereplő - Morgan Freeman és Jack Nicholson - egyébként maguk is komoly garancia arra, hogy nem fogunk csalódni.

Mindenesetre úgy döntöttem, ma én is elkezdem a saját bakancslistámat írni, - amit nyílván folyamatosan bővíteni fogok majd -, hiszen annyira sok dolog van még előttem, amit meg szeretnék valósítani, és annyira boldog lennék, ha egyszer a végére érnék annak a listának, mert akkor azt mondhatnám; MEGÉRTE.

Íme az enyém:

- Venni egy saját Ford Mustang Shelby GT 500-ast

- Az óceán partján sétálni és élvezni ahogy a sós vízpermet az arcomra száll

- Ejtőernyőzni

- Újra szerelmesnek lenni

- Megtanulni síelni

- Megnézni és végig sírni az Elizabeth-et az Operett Színházban

- Végighallgatni élőben egy Andrea Bocelli koncertet

- Egy csomó egzotikus piát és kaját meginni és megenni

- Végigmenni a régi amcsi 66-os úton

- Megtanulni motorozni (és levizsgázni)

- Addig nevetni amíg el nem zsibbad az arcom és már fáj a hasam is

- Néhány futball nagyválogatott meccsét végignézni a helyszínen (pl. Anglia, Franciaország, Spanyolország, Olaszország)

- Sétálni a Kínai Nagy Falon

- Egy BL-döntőn vagy egy VB-döntőn a helyszínen szurkolni

- Vadászni nagyvadra Afrikában

- Virágot adni a szeretett nőnek, csak azért mert mondjuk olyan kedvem van-

- Együtt üvölteni a farkasokkal

- Szeretnék egyszer abszintmámorba kerülni (és esetleg ebben az állapotomban szeretkezni egyet)

- Bocsánatot kérni a szüleimtől, hogy olyan sok szenvedést okoztam nekik

- Kibékülni mindenkivel, legfőképpen a világgal és magammal

- Gyereket nevelni

- Megnézni a „24” c. sorozat összes részét

- Szeretkezni álmaim nőjével a tengerben vagy óceánban

- Romantikus vacsora Párizsban egy hangulatos teraszon

- Megtanulni teniszezni

- Szeretnék tombolni az első sorban egy Bryan Adams koncerten

- Látni a Grand Canyont és a Niagara vízesést

- Írni egy könyvet

- Körbenézni egy Forma-1 –es futamon a boxutcában

- Sarki fényt (aurora borealist) látni

- Apának lenni

- Szeretnék újra őszintén"szeretve lenni"

- Tiroli hegyek közt egy tóparton ülve élvezni a felkelő nap sugarait

- Szeretném egyszer végigjárni az „El Camino” zarándokutat

- Borozni a lányom férjével

- Újra hinni az emberekben és saját magamban

- Szeretnék végig menni a Transzszibériai Express mongol és szibériai vonalán is

- Szeretném bejárni Írországot

- Megtanulni igazán jól főzni, hogy életem párjának mindig finomat tudjak készíten

- Több ezer – vagy legalább több száz - ember előtt hosszú előadást tartani

- 1450 méteren császármorzsát enni egy fogadóban, tehenek társaságában

- A piramisok tetejéről nézni a sivatagot

- Megtanulni rendesen snooker-ezni

- Legalább egy ismeretlen embert boldoggá tenni egy életre

- Eljutni a Fiji-szigetekre

- Norvég fjordok között hajózni

- Egy Hollywood-i filmforgatáson aktívan részt venni

- Látni a Stonehendge-et élőben