Két kérdés

Most egy kicsit visszanyúlnék egy hétvégi filmélményemhez. Az egyik kereskedelmi csatorna leadta a gyerekek és felnőttek között egyaránt népszerű Pókember c. film második részét, amit egyszer ugyan már láttam, de mivel éppen nem volt semmi más nézhető számomra, gondoltam újból megtekintem. És azt hiszem jól tettem, mert annyi év után most döbbentem rá arra is, hogy ez a szuperprodukció mennyi mély mondanivalót közöl velünk meseköntösbe bújtatva. Persze ebben, nagyok az amerikaiak, pontosan tudják azt, hogy az emberek szeretik a hősöket és azt is, hogy rajtuk keresztül könnyebb megértetni a mélyen szántó gondolatokat a közönséggel. Ezért lehet szórakoztató egy ilyen alkotás akár minden korosztály számára. S mindezek alatt arra kellett rádöbbennem, hogy a tükör előtt álló félig Peter Parker, félig Pókember nagyon is hasonlít ránk, s ha a belső vívódásait tekintem, akkor kifejezetten rám.

(Itt említeném meg azért, hpgy gyermekkoromban - sok más gyerekkel együtt - szenvedélyes Pókember-képregény gyűjtő voltam és még a mai napig őrzöm egy tekintélyes gyűjtemény formájában, bár már rég nem vettem elő őket a szekrény mélyéről)

Peter Parker - a főhős, Pókember - teljesen tiszta karakter. Mindazon túl, hogy szuper képességekkel rendelkezik, a hétköznapi életben hétköznapi gondokkal küzd és talán ettől válik még szimpatikusabbá. Miközben a bajban hősként tündököl és többnyire ünneplik őt az emberek, "civilben" pénzügyi, magánéleti problémái vannak.

Egyszer, az ablakon kitekintve például két kérdést tesz fel magának:

- Miért nem teljesülnek az én vágyaim?
- Mit csinálok én rosszul, amin változtatnom kellene?

Eddigre már komoly belső válságba is kerül. Vívódik önmagával és az általa elkövetett hibákat, válaszokat keresi. De mindhiába. Úgy érzi, ebből már nincs kiút, pedig még arra is hajlandó, hogy meghozza azt a döntést, miszerint megszűnik szuperhősnek lenni, annak érdekében, hogy helyrehozza az életét. Felelősségteljes döntés ez a részéről, ám elhamarkodott. Egyszóval Parker keresi az egyensúlyt az életében. Teljesen felemésztik őt a Mary Jane iránti érzelmei. Kínokat él át, bár próbál örülni a lány sikereinek. Közben pedig majd megszakad a szíve. Bárhova megy New York városában, mindenhol M.J. arcképét látja, és ez folyamatosan emlékezteti arra, amit elveszített. Kérdéseire pedig végül a jóságos May néni adja meg a válaszokat, miszerint ha boldog akar lenni, akkor cselekedje mindig a helyeset, azt amit ő szeretne a legjobban, és érje el a céljait, még ha azok néha a vágyai feladásával is járnak.

De vajon képesek vagyunk az áldozatok meghozására? Tudunk kedvező irányba változtatni az életünkön? Hajlandóak vagyunk feladni az álmainkat, vágyainkat valamely cél érdekében? Erre én sem tudom a választ, azt hiszem. És ráadásul mindezt tetézi még az, hogy én még szuperhős sem vagyok...