Nem kell se London, se New York City, itt sem ért meg engem senki sem...

Ha felismerjük azt, hogy mindaz, amiben hiszünk, amit gondolunk, ahogyan látjuk ezt a világot, amire törekszünk, és amit mondunk, az a tudatunk képzelgése, akkor éppen Isten útját járjuk. De Isten útját járni nem csak azt jelenti, hogy közvetlenül az illúziót számolom fel és rombolom le magamban mindaddig, amíg végül megragadok valamiféle üresség állapotot, ahogyan ezt teszik ma is sokan, hanem azt jelenti, hogy először az illúzió forrását keresem meg, és ha már megtaláltam, megvizsgálom azt. Rádöbbenek arra, hogy ezt a forrást megszüntetve, megszűnik az illúzió is, mert nincs, ami táplálja tovább…
Miért? Mert becsapjuk önmagukat. Azt képzeljük, hogy saját utunkat követjük, ismerjük és tanulmányozzuk. Ebből rendszert csinálunk, vallást, szokást, babonát, főiskolát. Mérjük és osztályozzuk az illúziót, aminek se füle se farka, amivel soha senki még csak meg sem világosodott, még csak jobb ember sem lett, ami nem változtatott meg semmit és senkit. És persze, itt ez most túlzás, de mint minden túlzásnak, ennek is van alapja. Az alapja pedig az, hogy bizonyos dolgokat valóságnak élünk meg folyamatosan magunkban. Ami csak arra jó, hogy saját magunk elől elbújjunk; egy rendszer mögé és ott várjunk a csodára, és ha eközben bárki meg meri kérdőjelezni az igazságot, amiben vakon hiszünk, azt vagy erővel eltiporjuk, vagy ügyesen kibújunk a kezei közül…
Az igazság az, hogy elveszítettük saját tisztánlátásunkat, saját önállóságunkat, saját szabadságunkat. Helyette vakon és öntudatlanul, vak hittel hiszünk és követünk valakit vagy valamit, amiről valójában fogalmunk sincs, hogy kicsoda vagy micsoda. Ezért aktuális a kérdés számunkra, hogy mit is kellene tennünk? A válasz határozott és tiszta: erre a kérdésre nincs válasz.
Nem tudjuk, hogy mire eszmélünk fel, annyit tudunk, hogy a felismerés nem más, mint felébredni abból, amiben hiszünk, felébredni abból, amihez ragaszkodunk, vagyis felébredni önmagunkra, felébredni saját tévedésünkből és illúzióinkból. Felébredni abból, hogy a földön járunk, felébredni abból, hogy meg kell világosodnunk, felébredni önmagamból, vagyis felébredni mindenből. Vagyis felébredni mindenből, amiben hiszünk. Ez olyan valami, ami a tudatunkban rejlő öntudatlanságot felszámolja, méghozzá határozott módon. Amiben hiszünk és amihez ragaszkodunk – azt kérdőjelezi meg. Tehát ez nem más, mint kijózanítás.
De vajon szükségünk van a kijózanodásra? Nekem szükségem van-e rá? Kell-e nekem az, hogy felébredjek a magam kis világából? Felszámoljam az illúzióimat? Akkor mivé leszek? Nem tudom, de egyszer már tényleg ki kellene űznöm még az illúzió forrását is magamból örökre, megszüntetni, eltörölni, kibújni a rendszer mögül…

Ma elhagyom a várost...

The Day Before You Came

I must have left my house at eight,
Because I always do
My train, I'm certain,
Left the station just when it was due
I must have read a morning paper going into town
And having gotten through the editorial,
No doubt I must have frowned
I must have made my desk around a quarter after nine
With letters to be read,
And heaps of papers waiting to be signed
I must have gone to lunch at half past twelve or so
The usual place, the usual bunch
And still on top of this,
I'm pretty sure it must have rained
The day before you came

I must have lit my seventh cigarette at half past two
And at the time I never even noticed I was blue
I must have kept on dragging,
Through the business of the day
Without really knowing anything, I hid a part of me away
At five I must have left,
There's no exception to the rule
A matter of routine,
I've done it ever since I finished school
The train back home again
Undoubtedly I must have read the evening paper then
Oh yes, I'm sure my life was well within its usual frame
The day before you came

I must have opened my front door at eight o'clock or so
And stopped along the way,
To buy some Chinese food to go
I'm sure I had my dinner watching something on TV
There's not, I think,
A single episode of Dallas that I didn't see
I must have gone to bed around a quarter after ten
I need a lot of sleep, and so I like to be in bed by then
I must have read a while
The latest one by Marilyn French,
Or something in that style
It's funny, but I had no sense of living without aim
The day before you came

And turning out the light I must have yawned,
And cuddled up for yet another night
And rattling on the roof,
I must have heard the sound of rain
The day before you came

Memories Of Blue - Körülbelül ezt érzem most

Csalódni kell, hogy boldogok lehessünk, gyűlölni tudni kell, hogy újból szeressünk, kell tudni zokogni meg sírni. Valakit megunni, aztán visszahívni. Csalódni százszor, ezerszer, hogy boldogok lehessünk egyetlen egyszer...

On the road again... and again...

Szóval hosszú szünet után újra itt, veletek. :) És máris egy hihetetlen video csak azért, hogy...