A visszatérés öröme

Hosszú, magányos és önkéntes száműzetésem után újra itt. Sok minden történt tavasz óta, le sem lehet szinte írni. Öröm-boldogság, vidámság-szomorúság, nagy találkozások és elválások, veszekedések és nevetések, így telt az elmúlt időszak. És hogy most mi van? Azt hiszem megint kezdem megtalálni az utam, amiről majdnem letértem. A dolgok rendeződnek és értelmet nyernek újra. Ami fájdalom volt, mára már csak emlék, ami öröm ért, azt pedig itt őrzöm a szívemben még a mai nap is. Szóval ami volt, elmúlt, de nem bántam meg és nem sajnálom életem eddigi egyetlen percét sem. Vagyok olyan bolond, hogy azt gondoljam; ha újrakezdhetném, mindent ugyanígy csinálnék, hiszen nem kényszerített senki, tettem, amit tenni akartam...

S ahogy írtam már, megtanultam elfogadni a sorsomat, de hát nem tehetek róla, hogy mégis mindig küzdök ellene. :) Azt gondolom, hogy talán ennek is köszönhetem a folyamatos elmozdulásokat. Mert megtanultam harcolni. És nem adom fel sosem. Amíg a reménynek egy halvány sugara is él, úgy érzem érdemes menni tovább. Az eredményt pedig mindig elém hozza az élet. Váratlan helyzetek és szituációk sora, amelyeket nem láthatok előre, mégis megtörténnek, mikor újra az utamra lépek, mikor újra tudatosan egy célt lebegtetek magam előtt. Szerencsefaktor? Véletlen? Ezt én nem nevezném szerencsének, hanem inkább "bevonzásnak". S véletlenek márpedig éppen ezért nincsenek. Ami történik, az mind okkal van. Csak az a kérdés, hogy mikor jövök rá, ha egyáltalán rá is jövök valaha... Mindenesetre most érzem, hogy megint jó. Újra mosolygok és élem az életet, úgy ahogy azt kell. Hiszem újra, hogy ez pedig meghozza majd a várt eredményt.

Mert hiszen nem szabad elfelejteni, hogy Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél... :)