Hogy is írhatnám le a mai napomat? Azt hiszem a legjellemzőbb, ha azt mondom; totális csőd. Persze ez, így, ebben a formában azért nem igaz, csak hát, amiket előre elterveztem, vagy legalábbis szerettem volna, azok nem jöttek össze. Két nagyon kedves hölgyismerősömmel is szerettem volna például találkozni ma, beszélgetni, miegymás, de az egyikük hazarohant messze vidékre, másikuk pedig fel sem jött vidékről, így hát bíztam abban, hogy majd Sanyi barátom fel fog hívni, hogy az ő kis családjával csináljunk valami értelmes programot délután - mert reggel még beszéltünk is erről -, de legnagyobb sajnálatomra ők sem jelentkeztek. Biztos közbe jött valami nekik, én meg nem vagyok az a típus, aki rátukmálja magát másokra, úgyhogy nem erőltettem. (később aztán mégis jelentkeztek, de addigra már más elfoglaltságom volt - a szerk.) Mindezek után, úgy gondoltam majd én megcsinálom magamnak a programot - ehhez már úgyis hozzászoktam -, megebédeltem hát (egyedül) az egyik kedvenc vendéglőmben, majd hosszú sétára indultam a városban.
Bámultam az üzletek kirakatait, a boldogan fagylaltozó párokat a padokon, a lelkesen fényképező turistákat, a gördeszkás és bringás srácokat, akik rászabadultak a városra, és kicsit anekdotáztam magamban. Ilyen korunkban még mi is azt hittük, hogy miénk lesz a világ, semmi nem számított, csak az, hogy jókat nevessünk, hogy jól érezzük magunkat, hogy azt csináljuk, amit szeretnénk, hogy nincsen gondunk semmire, mert vannak, akik megoldják helyettünk azokat, és azt hittük, hogy mindez így marad majd örökké. Aztán felnőttünk. Elszakadtunk egymástól és mindenki a saját útját járta már. Jöttek a gondok, a megoldásra váró feladatok, problémák, az egyre inkább elmélyülő emberi kapcsolatok és szerelmi csalódások és rájöttünk, hogy véget ért a gyerekkor. A mai nap ismét rá kellett jönnöm erre. Amikor egyedül van az ember, valahogy átértékel magában néhány dolgot. Legfőképp egy olyan ember, mint én - aki jól ismer, tudja -, akinek lételeme a társaság, a beszélgetés, a kapcsolatteremtés. Csak valahogy ez az utóbbi időben, magam sem tudom, miért, de nem megy. Mondják ugyan páran, hogy igenis megy az, csak én nem akarom, de ez nem így van. Érzem belül, hogy valami megváltozott bennem. Valaki más vagyok már, mint régen. Persze a sok felismerés és csalódás megkeményíti, akaratlanul megváltoztatja az embert, de most azt hiszem nem erről van szó, hiszen ugyanúgy vannak vágyaim, vannak álmaim, elképzeléseim a jövőről, tervezgetek, szervezgetek, csak most valahogy olyan nyögvenyelősnek érzem az egészet. Belátom már, egyedül lenni nem jó. Illetve jó, de csak ideig-óráig, aztán lépjünk tovább. Mondanám én. Úgy érzem még mindig válaszokat keresek, bizonyos miért-ekre, hogyan-okra koncentrálok, túlságosan sokat elmélkedek, pedig az eszemmel tudom, hogy csak hagynom kellene, hogy sodródjak azzal az árral, ami elkapott, és nézzem meg, hogy melyik partra vet ki.
Egy hatfős, enyhén ittas csapat veri ki a fejemből a gondolatokat az utca túloldalán. Dán mezben, sörrel a kezükben énekelnek és élvezik a jó időt a szurkolók. Ekkor jut eszembe, hogy ma lesz a válogatott vb-selejtezője, így hát a Puskás Ferenc Stadion felé veszem az irányt. Aztán spontán jegyvásárlás, spuri átöltözni, majd vissza a beléptetésre váró tömegbe. Jó fél óra szöszmötölés után helyfoglalás, meccsnézés. Egy fogyatékosnak tűnő srác - közel 190 cm magas - kérdezi, hogy szabad-e a hely mellettem, aztán leül. Magának való, de nagyon jó fej, vele szurkolom át a meccset. Amíg én kiabálok vagy énekelek, ő lelkesen fújja a kürtöt és tapsol, néha pedig magában bosszankodik. Jó a hangulat, jó az iram, húszezren vagyunk, apró szépséghiba, hogy a kivetítőn közel 25 percen keresztül ez áll: Magyarorsság - Dánia. Aztán javítják. A szünetben idióta játékot vezényel le egy beszédhibás fazon, nem kis derültséget kiváltva ezzel a lelátón, mi is jókat nevetünk. A végeredmény 0-0, a mutatott játék mondhatni élvezetes, meg van az első pontunk, csak így tovább fiúk, csak így tovább Jancsi bácsi, legalább volt egy jó estéd neked is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése