Kihagytam pár napot. Nem is bánom. A helyzet azóta sem javult túl sokat. Sőt. Több idegeskedés, gond és kevesebb alvás, pihenés. Nekem most ez jut. Persze tudom, én ezt vállaltam, akkor csináljam is. Ezt mondták a kiképzőim is anno.
- Anyuka írta alá a papírt? NEM? Akkor csinálja... (vagy szereljen le - tette hozzá ordítva)
Hát néha bizony jó lenne leszerelni végre. Pedig azt üvöltötték akkoriban a fejembe, hogy:
- Tegyen boldoggá a munka! - ez akár még lehetne is így, még ha kicsit a mondat egy másik, nem éppen kellemes, de mindenképpen ismerős felirat alapján születhetett meg a kiképző agyában, miszerint: Arbeit macht frei (A munka szabaddá tesz - Auschwitz)

Hát így állunk. Persze Tamás szerint: nyugalom, mert a hosszú élet ritka. Ő már csak tudja. A minap pont a takarító mondta azt - miután 47 kávéscsészét mosogatott el -, hogy ezek majd 35 évesen úgyis lefordulnak a számítógép elől, aztán tervezhetik az életüket az agyvérzés után. Köszi. Azért van benne valami. Mostanában nem is érzem magam annyira jól. Néha hevesen ver a szívem és elfog a remegés. Remélem nem vagyok pánikbeteg, bár a múltkor az orvosi vizsgálatokon megkaptam a magamét. A szemész azt mondta, hogy szürkületben már nem menne át előttem a járdán, az EKG-s nő pedig háromszor mérte meg a vérnyomásomat, mert nem hitt a szemének. Arról nem is beszélve, hogy néha kihagy a szívem is. Ez mondjuk érthető, mert hajlamos vagyok nagy érzelmi hullámokat meglovagolni. Na jó, talán majd ez is rendbe jön egyszer. Az egyik biztonsági őr barátom, mikor hétvégén bementem pakolászni a munkahelyemre, széles mosollyal az arcán, így szólt:
- Neked sincs családod mi?
Mondom, nincs. Erre kinevet. Persze neki sincs. Így hát nekünk, család nélkülieknek ez a sorsunk. Tesszük a dolgunk egy szebb és jobb élet reményében, aztán majd meglátjuk, hogy alakul. Addig is meghúzom magam és örülök annak, hogy van hol aludnom, van mit csinálnom, és hogy nem halok éhen. Ez is valami.