Hétvége

Komoly beszélgetéseken vagyok túl ezen a hétvégén, pedig akivel igazán kellett volna vagy inkább szerettem volna, azzal nem is váltottunk szót, mert nem akartam őt zavarni a halottak napja miatt. Sokfelé jár még mindig az agyam, azt hiszem már nem sokáig vagyok veletek fizikai valómban. Tegnap fürdés közben arra jöttem rá, mikor már a jéghideg vízben ültem órák óta, hogy nekem már nem jó itt. Nem érzem jól magam a bőrömben és ez szerintem kihat a környezetemre is. Sajnos rajtam mindig-minden meglátszik. Azon gondolkodtam, talán jó lenne messze menni innen és megint mindent újrakezdeni tiszta lappal. Vajon sikerülne? Biztosan. Hiszen fiatal vagyok még, egyesek szerint túlságosan is. Nekem még könnyen megy a váltás, ezzel régebben sem volt gondom, megszületett egy gondolat a fejemben és barátságokat, kapcsolatokat zártam le örökre magamban és soha többet nem néztem hátra. Talán most is ezt kellene tennem, mert már valóban semmi sem az igazi. Arra jöttem rá a kádban, hogy mostanában csak úgy vagyok. Semmi különös. Csak vagyok. Teszem a dolgom, dolgozom, kapcsolatokat teremtek és fejezek be, egy keveset pihenek, aztán elölről az egész. Azt vettem észre, hogy már nem tervezem a holnapot. Csak úgy jön magától, én meg megélem, úgy ahogyan azt a Jóistenke elém tárja. Nem érzem a lehetőség semmiben, nem látom a jövőt és ami talán a legszomorúbb, hogy most már nem is érdekel. Jöjjön, aminek jönnie kell, állok elébe. Kaptam már rengeteg pofont és még fogok is biztosan, egy-kettő ide vagy oda már nem számít. Hiszen az élet erről szól, nem? Évtizedeken keresztül csak álljuk a sarat, kapjuk a pofonokat és ha belevegyül némi öröm, boldogság, akkor szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Mennyi, de mennyi olyan ember van a környezetemben, akik folyamatosan csalódnak az életben és mégis. Keresik tovább az utat, küzdenek, de már maguk sem tudják, hogy miért, talán csak azért, mert már megszokták. Édesanyám azt mondta egyszer, hogy az élet folyamatos küzdelem. Akkor még nevettem rajta, mert diákként nem volt gondom semmire, de most már tudom, hogy nagyon is igaza volt. Csak a sok szélmalomharc fárasztó. Fájóan fárasztó. Állandóan küzdeni márpedig nem lehet, talán ezért is vagyok mostanában semmilyen. Azt érzem, hogy mikor már kezdene rendbe jönni minden, valami mindig beüt, hogy nehogy jól érezzem magam. És kezdhetek mindent felépíteni újra. Újra és újra. Ez egy ördögi kör, amiből már nincs erőm kiszállni, ezért lehet, hogy a legkönnyebb utat választom. Elmenekülök. Ahogy szoktam. Megszoksz vagy megszöksz. Találó volt a szlogen. Talán az utóbbi inkább, most már. Nem tudom. Még mindig nem tudom. Próbálok most mindent és mindenkit kívülről szemlélni, s csak hagyni, hogy sodorjon az a bizonyos ár, talán újra partra vet majd valahol...



ÉS: Gyújts egy gyertyát azokért, kik nem lehetnek már veled; A gyertya lángjába nézve kedves arcok köszöntenek...

Mindazoknak akik ezekben a napokban is - csakúgy mint én -, megemlékeztek elhunyt szeretteikről, családjukról, barátaikról:

"A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog... valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába. Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk egymásnak egymás életében, ez mit sem változott. Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél. Ne változtass hangszíneden. Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken. Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel a nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést. Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj."

Scott, Henry