Nem kell se London, se New York City, itt sem ért meg engem senki sem...

Ha felismerjük azt, hogy mindaz, amiben hiszünk, amit gondolunk, ahogyan látjuk ezt a világot, amire törekszünk, és amit mondunk, az a tudatunk képzelgése, akkor éppen Isten útját járjuk. De Isten útját járni nem csak azt jelenti, hogy közvetlenül az illúziót számolom fel és rombolom le magamban mindaddig, amíg végül megragadok valamiféle üresség állapotot, ahogyan ezt teszik ma is sokan, hanem azt jelenti, hogy először az illúzió forrását keresem meg, és ha már megtaláltam, megvizsgálom azt. Rádöbbenek arra, hogy ezt a forrást megszüntetve, megszűnik az illúzió is, mert nincs, ami táplálja tovább…
Miért? Mert becsapjuk önmagukat. Azt képzeljük, hogy saját utunkat követjük, ismerjük és tanulmányozzuk. Ebből rendszert csinálunk, vallást, szokást, babonát, főiskolát. Mérjük és osztályozzuk az illúziót, aminek se füle se farka, amivel soha senki még csak meg sem világosodott, még csak jobb ember sem lett, ami nem változtatott meg semmit és senkit. És persze, itt ez most túlzás, de mint minden túlzásnak, ennek is van alapja. Az alapja pedig az, hogy bizonyos dolgokat valóságnak élünk meg folyamatosan magunkban. Ami csak arra jó, hogy saját magunk elől elbújjunk; egy rendszer mögé és ott várjunk a csodára, és ha eközben bárki meg meri kérdőjelezni az igazságot, amiben vakon hiszünk, azt vagy erővel eltiporjuk, vagy ügyesen kibújunk a kezei közül…
Az igazság az, hogy elveszítettük saját tisztánlátásunkat, saját önállóságunkat, saját szabadságunkat. Helyette vakon és öntudatlanul, vak hittel hiszünk és követünk valakit vagy valamit, amiről valójában fogalmunk sincs, hogy kicsoda vagy micsoda. Ezért aktuális a kérdés számunkra, hogy mit is kellene tennünk? A válasz határozott és tiszta: erre a kérdésre nincs válasz.
Nem tudjuk, hogy mire eszmélünk fel, annyit tudunk, hogy a felismerés nem más, mint felébredni abból, amiben hiszünk, felébredni abból, amihez ragaszkodunk, vagyis felébredni önmagunkra, felébredni saját tévedésünkből és illúzióinkból. Felébredni abból, hogy a földön járunk, felébredni abból, hogy meg kell világosodnunk, felébredni önmagamból, vagyis felébredni mindenből. Vagyis felébredni mindenből, amiben hiszünk. Ez olyan valami, ami a tudatunkban rejlő öntudatlanságot felszámolja, méghozzá határozott módon. Amiben hiszünk és amihez ragaszkodunk – azt kérdőjelezi meg. Tehát ez nem más, mint kijózanítás.
De vajon szükségünk van a kijózanodásra? Nekem szükségem van-e rá? Kell-e nekem az, hogy felébredjek a magam kis világából? Felszámoljam az illúzióimat? Akkor mivé leszek? Nem tudom, de egyszer már tényleg ki kellene űznöm még az illúzió forrását is magamból örökre, megszüntetni, eltörölni, kibújni a rendszer mögül…